Thursday, 7 July 2016

Pakisztán

2014-ben nem kapkodtam el a vízumigénylést, indulás előtt két héttel adtam le, nem tudva, hogy vajon megkapom-e vagy sem. Egy cikkben olvastam, hogy mindenhova megkapta a vízumot az illető, csak Pakisztánba nem.
A családom sem támogatott maradéktalanul. Mondhatni rettegtek, bár az őrjöngés időszakán már túl voltunk.

Miért pont Pakisztán???

Ehhez még jobban vissza kell menni időben. 2012 karácsony előestéjén egy Skype beszélgetésen vettem részt, amit egy amerikai ráérős angol tanár szervezett olyanoknak, akik gyakorolni szeretnék a nyelvet. Mint online bizniszben érdekelt angol tanár kíváncsi voltam mit tud egy amerikai amit én nem, és fél órára bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Csupa muszlim, hindu meg ortodox vett részt a beszélgetésben, akiknek az advent semmit nem jelentett. Röviden bemutatkoztam a résztvevőknek, és hamarosan ki is szálltam folytatni a sütést-főzést.
A beszélgetés után az egyik résztvevő szóba elegyedett velem, és villám gyorsan rendkívül élénk baráti, egyfajta anya-fiú kapcsolat alakult ki köztünk. Ő volt az első muszlim akivel beszéltem életemben. Ő volt a folyamat elindítója, Hameed Ushmani, Dubaiban dolgozó fiatalember, egy a többszázezer ott dolgozó pakisztáni közül.
Heteken belül a LinkedIn-en is beindultak a pakisztáni kapcsolataim, holott ez a fiatalember nem is volt fent a LinkedInen, csak Facebookon.
Néhány héten belül még három pakisztáni férfival kerültem szoros online kapcsolatba, és mindegyik meleg szeretettel hívott az otthonába, a családjukhoz. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy ez a négy férfi egymástól teljesen függetlenül talált meg, és bár Pakisztán nem túl kis ország, mégis egy háromszáz kilométeres körzetben laktak az ország északi részén. Mindeközben mintha a világ többi része aludt volna. Minden erő Pakisztán irányába vonzott.

Nyár derekán jelentettem be, hogy menni akarok Pakisztánba. Ezt akartam kapni az 50. szülinapomra áprilisban. A reakció egyszerűen “fergeteges” volt: örjöngés, üvöltés, csapkodás, “Hallani nem akarom többet ezt a szót!”...
Fél évig dolgoztam azon, hogy lehetővé váljon az álmom.

Egy borongós januári délutánra végre összeállt az összes papír ami a vízumkérelemhez kellett. Úgy éreztem, mintha egy nagyon fontos határt lépnék át, amikor megérkeztem a Nagykövetségre. A fiatal ügyintéző lány elvette a papírjaimat, és hellyel kínált. Rövidesen megjelent egy nyilvánvalóan pakisztáni férfi, akiről halkan megjegyezte a titkárnő, hogy ő a nagykövet.
Hú!
Felálltam, és próbáltam egyenesen, nyíltan nézni a szemébe. Pedig egyáltalán nem voltam magabiztos. Nagyon nem!... Fogalmam sem volt, hogy megkapom-e a vízumot. Elmondhatatlan volt a megkönnyebbülésem, mikor pár perc múlva, miután átfutotta a szemével a dokumentumokat, biztosított róla, hogy egy hét múlva jöhetek a kész vízumért.

Ezután három nappal – minden ok nélkül – úgy döntöttem, mégsem utazom el Pakisztánba.

Még mielőtt elkészült volna a vízumom, telefonhívást kaptam a nagykövetségről. A nagykövet hívatott beszélgetésre.
– De én nem utazom!
– A meghívás ettől függetlenül érvényes.

“Oké... Judit, nyugi! Döntöttél, most próbálj meg nyugodt lenni!”

Egy óra hosszat beszélgettünk. A nagykövet egy óriási íróasztal mögött ült a főnöki fotelben, én vele szemben egy széken feszengtem. Még soha nem beszélgettem nagykövettel. És a pakisztáni angollal is voltak gondjaim.
Egy óra múlva mégis egy új barátsággal gyarapodva jöttem el a nagykövetségről. Beszélgettünk vallásról, kulturáról, történelemről, családról, szeretetről, Istenről. Búcsúzáskor egy Pakisztán templomairól szóló hatalmas képes könyvet dedikált nekem, és átadta a névjegykártyáját, amire kézzel ráírta a magán mobil számát.

Amikor négy hét múlva édesapám meghalt, fontos volt, hogy ő legyen az egyik első, aki megtudja a hírt.

Édesapám halála után néhány nappal csörgött a telefonom. Egy női hang mutatkozott be mint a pakisztáni nagykövet lánya.
Hogy mi?? Ki???
Azt kérte tőlem, hogy segítsek neki valami értelmes munkát találni, mert nincs mit csinálnia, unatkozik, és mivel nem tud magyarul, nem alkalmazzák őt sehol.
A nagykövetségi rezidencián, az otthonukban találkoztunk, ahol megszületett egy grandiózus terv, amit Challenge programnak neveztünk el, és a következő évben rengeteg élménnyel gazdagított bennünket. Heti vendéggé váltam a rezidencián, és Hajira, aki a lányom lehetne, az egyik legjobb barátnőmmé vált.


Szóval az adu ász a kezemben volt, csak ki kellett játszanom.

No comments:

Post a Comment