India

Sose szerettem utazni. Pedig gyerekkoromban többször voltunk családostul Angliában, Németországban, a Balatonon, Mátraházán és még ki tudja hány helyen nyaralni. Édesapám kihasználta rendesen a vasúti kedvezményt! De számomra az utazás stresszes! Mindig van valami váratlan, valami olyan ami nem fordulna elő, ha otthon lennénk. Utálom a stresszt. Ja, és utazni drága is!

Amikor valaki firtatta miért megyek Indiába és én nem tudtam a választ, kijelentette, ilyet csak két okból tesz az ember: vagy pasiért (szerelemért), vagy pénzért.

Nos, engem egyik sem motivált.

Igen, volt egy férfi a dologban, de messze nem szerelem, még csak barátságnak sem mondanám. Egy századlagos online, munkatársi kapcsolat. Íme a történet:

2014 április 29-én az ötvenedik születésnapomon kaptam egy üzenetet egy HB Patel nevű férfitől Indiából, aki megköszönte, hogy visszaigazoltam a kapcsolat kérelmét a LinkedInen. Elég gyakran kaptam akkoriban ilyen üzeneteket, fel sem tűnt egyáltalán. Az meg főleg nem, hogy pont a félszázadik születésnapomon kaptam.

Nagyon ritkán cseteltünk, egyszer Skype-on is beszéltünk, de nem tartottam figyelemre méltónak a kapcsolatot.

Amikor bejelentette hogy jön Európába, csak mosolyogtam magamban. “Mondani sokmindent lehet. India nagyon messze van.”

Aztán mégis jött. November elején, 2014-ben. Két napra. Tanárképző intézményeket akart látogatni. Amit tudtam megtettem, bár akkor még egyáltalán nem volt kapcsolatom a tanárképzéssel.

A hazautazása előestéjén egy pizzériában ültünk, amikor kicsúszott a számon: “Mi lenne, ha elmennék Indiába, az általa vezetett intézménybe?”

Nem fogadta kitörő lelkesedés a kezdeményezésemet, de megígérte, hogy megkérdezi otthon a tulajdonostársaitól, a mangementtől.

Én viszont nagyon komolyan gondoltam. Valami ős bizalom volt bennem, és egy megmagyarázhatatlan vonzás.

Néhány hét múlva érkezett a pozitív válasz. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy pozitív lesz, hiszen alig ismertük egymást, és semmiféle vonzalom nem volt köztünk emberileg.

Borzasztó részletesen megírta HB hogy május elsején legyek Indiában mert június elején kezdődik a tanítás, és be kell illeszkednem. Még annyit jelzett, hogy ebben az időszakban van Gujaratban a legmelegebb, 48-50 fok körüli hőmérsékletre számítsak, télen viszont nem megy a hőmérséklet 18 fok alá.

Ennyi volt a felkészítésem. Próbáltam Facebookon felvenni a kapcsolatot néhány helybelivel, de sehogy nem sikerült megtalálnom azokat az embereket, akik feltehetően a köreibe tartoznak, számítanak és számíthatok rájuk. Végül úgy érkeztem Indiába, hogy egyetlen emberrel, HB Patellal volt viszonylag élő kapcsolatom. Senki mást nem ismertem rajta kívül szerte Indiában.

De vele sem tudtam rendszeresen beszélgetni. Volt olyan, hogy egy egész hónapig nem válaszolt egyetlen üzenetemre sem. Ez volt az a hónap, amikor elengedtem az egész utat. Hiszen munkavállalói vízummal akartam jönni egy évre, és ezt a vízumot nem adják meg három nap alatt. Rengeteg papír kell hozzá a fogadó intézettől. Február végén már láttam, hogy ebből nem lesz semmi.

Március elején azonban történt valami, ami miatt úgy döntöttem, el kell mennem Indiába. Ha csak rövid időre is, ha csak turista vízummal is, de el kell mennem. Neha kellenek ilyen lökések...

A turista vízumhoz nem kell semmi a fogadó részéről. De egy évre nem adnak turista vízumot. Fél év a maximum időtartam. Ráadásul ha már lúd, legyen kövér alapon úgy döntöttem, most már nem hagyom ki Pakisztánt. Annál is inkább, mert Gujarat állam határos Pakisztánnal.

Bementem az indiai nagykövetségre, és megkérdeztem, mi kell ahhoz, hogy átmehessek Pakisztánba míg Indiában vagyok. “Hát, az nem egyszerű... Jobb ha nem próbálkozik...”

Tudni kell, hogy az hetven éves szétválás kevés volt ahhoz, hogy békességben legyen egymással a két nép. Ma is mindennaposak a határ incidensek, és itt Indiában nem kifejezetten szeretik a muszlimokat. Pakisztánt még kevésbé.

Ekkor úgy döntöttem, kijátszom az adu ászt.

De az adu ászt az életben nem úgy osztják mint a kártyapartin. Azért rendesen meg kell dolgozni.