Felkelő nap

Sötét éjszaka szállt le a gép a mumbai repülőtéren. Nem sokan szálltak át az Ahmedabadba induló gépre. Egyedül bandukoltam a kihalt folyosókon, lépcsőkön. Az egyik folyosón egy hatalmas elefántfej aranyozott, cicomás szobra nézett rám a magasból. Az, amiről mindenkinek csak India juthat az eszébe. Elkapott a zokogás.

“Megérkeztem Indiába!”

Percekig hagytam magam zokogni.

Legutóbb akkor sírtam ilyen megállíthatatlanul, amikor Ferihegyen a beszállásra várva felhívtam édesanyámat. Reggel 6 óra előtt nem sok esélyem volt ébren találni őt. De ő várta a hívásomat.

Egészen Londonig folytak a könnyeim. Az indulásom előtti este a négy lányommal és az elvált férjemmel ünnepeltük az ötvenegyedik születésnapomat. Ötven évet éltem ezen a földön annak az asszonynak köszönhetően, akivel az imént beszéltem néhány szót. És most valami új kezdődik. Új történet, új helyszín, új emberek, új én...

Amikor felszállt az Ahmedabadi gép, még sötét volt. Magasan jártunk már, amikor tündöklő sugárzással felkelt a nap. Felejthetetlen pillanat volt...

Kora reggel sokféle embert láttam az ahmedabadi repülőtér bejáratánál, de rám nem várt senki. Tudtam, hogy be kellett volna jelentkezni HB Patelnál hogy úton vagyok, de Angliában töltöttem három napot, ahol gyenge volt a wifi, mobil internetezni meg drága... HB valószínű ugyanúgy gondolkodott mint én:

“Hiszem, ha látom...”

Végtelen nyugalommal állapítottam meg, hogy a telefonom sem működik, vagyis nem talál mobil szolgáltatót. Számítottam rá. Véletlenül rajta volt az egyik kinyomtatott levélen HB Patel mobil telefonszáma, viszont fogalmam sem volt kiben bízhatok és kiben nem. Tudtam, hogy itt már az angol tudásommal nem sokra megyek, tehát még azt is ki kellett sakkoznom, hogy olyan embert szólítsak meg, aki legalább néhány szót tud angolul.

A bódéban ülő fiatal suhanc valami jegyeket árult, ő tűnt az én emberemnek. Első próbálkozás: sikertelen, HB nem vette fel a telefont. Második sikertelen: nem értette, miről van szó, a srác mobilja múlt évezredbeli. Harmadikra végre bevillant HB-nek, hogy a repülőtérről talán én hívhatom. Visszahívta a srácot, és kérte, várjak öt percet, küld értem valakit. Ezt negyed óra múlva megerősítette. Innentől kezdve nem nézem többet az órát. Elmélyülten szívtam magamba az új világot, a szagokat, a hangokat, a fényeket, de leginkább a meleget. Nem éreztem hogy “túl” meleg lenne. De már nem kellett a tripla kendő a vállamra, mint előző nap reggelén Angliában.

Végre megérkezett értem a kocsi egy vadidegen férfival és nővel. De a kocsi legalább ebből az évtizedből való volt.

Úgy éreztem, én vagyok az, aki a legkevesebbet tud, aki a legkevésbé alkalmas, aki a leggyengébb, aki nem idevaló. Senkinek és semminek érzem magam. Az autóüveg túloldalán egy új világ suhat tova, mint egy filmben: talyigát vontató teve, motorok ezrei három-négy utassal, riksák, tehenek, az út szélén álló sátrakban ébredező emberek, INDIA.