Felkelő nap

Sötét éjszaka szállt le a gép a mumbai repülőtéren. Nem sokan szálltak át az Ahmedabadba induló gépre. Egyedül bandukoltam a kihalt folyosókon, lépcsőkön. Az egyik folyosón egy hatalmas elefántfej aranyozott, cicomás szobra nézett rám a magasból. Az, amiről mindenkinek csak India juthat az eszébe. Elkapott a zokogás.

“Megérkeztem Indiába!”

Percekig hagytam magam zokogni.

Legutóbb akkor sírtam ilyen megállíthatatlanul, amikor Ferihegyen a beszállásra várva felhívtam édesanyámat. Reggel 6 óra előtt nem sok esélyem volt ébren találni őt. De ő várta a hívásomat.

Egészen Londonig folytak a könnyeim. Az indulásom előtti este a négy lányommal és az elvált férjemmel ünnepeltük az ötvenegyedik születésnapomat. Ötven évet éltem ezen a földön annak az asszonynak köszönhetően, akivel az imént beszéltem néhány szót. És most valami új kezdődik. Új történet, új helyszín, új emberek, új én...

Amikor felszállt az Ahmedabadi gép, még sötét volt. Magasan jártunk már, amikor tündöklő sugárzással felkelt a nap. Felejthetetlen pillanat volt...

Kora reggel sokféle embert láttam az ahmedabadi repülőtér bejáratánál, de rám nem várt senki. Tudtam, hogy be kellett volna jelentkezni HB Patelnál hogy úton vagyok, de Angliában töltöttem három napot, ahol gyenge volt a wifi, mobil internetezni meg drága... HB valószínű ugyanúgy gondolkodott mint én:

“Hiszem, ha látom...”

Végtelen nyugalommal állapítottam meg, hogy a telefonom sem működik, vagyis nem talál mobil szolgáltatót. Számítottam rá. Véletlenül rajta volt az egyik kinyomtatott levélen HB Patel mobil telefonszáma, viszont fogalmam sem volt kiben bízhatok és kiben nem. Tudtam, hogy itt már az angol tudásommal nem sokra megyek, tehát még azt is ki kellett sakkoznom, hogy olyan embert szólítsak meg, aki legalább néhány szót tud angolul.

A bódéban ülő fiatal suhanc valami jegyeket árult, ő tűnt az én emberemnek. Első próbálkozás: sikertelen, HB nem vette fel a telefont. Második sikertelen: nem értette, miről van szó, a srác mobilja múlt évezredbeli. Harmadikra végre bevillant HB-nek, hogy a repülőtérről talán én hívhatom. Visszahívta a srácot, és kérte, várjak öt percet, küld értem valakit. Ezt negyed óra múlva megerősítette. Innentől kezdve nem nézem többet az órát. Elmélyülten szívtam magamba az új világot, a szagokat, a hangokat, a fényeket, de leginkább a meleget. Nem éreztem hogy “túl” meleg lenne. De már nem kellett a tripla kendő a vállamra, mint előző nap reggelén Angliában.

Végre megérkezett értem a kocsi egy vadidegen férfival és nővel. De a kocsi legalább ebből az évtizedből való volt.

Úgy éreztem, én vagyok az, aki a legkevesebbet tud, aki a legkevésbé alkalmas, aki a leggyengébb, aki nem idevaló. Senkinek és semminek érzem magam. Az autóüveg túloldalán egy új világ suhat tova, mint egy filmben: talyigát vontató teve, motorok ezrei három-négy utassal, riksák, tehenek, az út szélén álló sátrakban ébredező emberek, INDIA.

Az adu ász ami majdnem mindent elvitt...

A 2015-ös, március 24-i Pakisztán napi fogadásra – ellentétben az egy évvel korábbival – már nem egyedül érkeztem. Egy egész delegáció volt vendége a nagykövetségnek, akik a Challenge program megvalósításában segítettek.

Ekkor már tudtam, hogy mindenképpen menni akarok Indiába, és mivel a munkavállalói vízumra már nem volt esély, a turista vízum mellett döntöttem. És természetesen Pakisztánba is át akartam menni.

Hajirát szerettem volna megkérni, hogy mutasson be az indiai nagykövetnek aki szintén hivatalos volt a fogadásra, de a helyzet úgy alakult, hogy a nagykövet személyesen vezetett oda az indiai elöljárósághoz.

Ő viszont – ellentétben Hajirával – nem tudta, hogy megváltoztattam a tervemet, és nem munkavállalóként, hanem turistaként akarok Indiába menni.

Nagy lendülettel kezdte a bemutatásomat:

“Judit, aki dolgozni akar menni Indiába...”

Ekkor elkövettem a lehető legnagyobb diplomáciai hibát, amit valaha valaki elkövethet: félbeszakítottam a nagykövetet, és elkezdtem tiltakozni: nem dolgozni megyek, hanem turistaként, turista vízummal. Ezután már mondhattam akármit, a pakisztáni nagykövet eloldalgott, én meg ott maradtam a gyanakvó indiai nagykövettel, aki egyáltalán nem tűnt barátságosnak, inkább egy morcos öregúrnak, akit egyáltalán nem érdekelt a mesém...

Annyit értem el, hogy behívott magához egy beszélgetésre.

Hétfőre kaptam időpontot.

Délelőtt egy családhoz mentem angolt tanítani. Kiderült, hogy épp tavaly járt az anyuka Indiában három hétig, és mint bennfentes kezdett oktatni: senkivel nem foghatsz kezet, vizet csak originált flakonból ihatsz, csak saját kezűleg nyithatod ki, zöldséget, gyümölcsöt csak akkor ehetsz, ha előtte Neomagnolos vízben áztattad. Ja, és a svábbogarak 10 centisek, és repülnek... Ez az egyetlen állat amitől kiráz a hideg.

Az Indiai Nagykövetségre indulásig épp elég idő volt ahhoz, hogy felmenjen a lázam a félelemtől és stressztől. Szinte biztos voltam benne, hogy az “adu ásszal” mindent elrontottam. Úgy képzeltem, majd a két nagykövet kedélyesen megegyezik abban hogy mikor és hogyan jussak át Pakisztánba Indiából, ehelyett úgy néz ki, Indiába sem mehetek, pedig már csak egy hónap maradt a tervezett indulásig.

Eléggé meglepődtem, amikor a nagykövet a lehető legbarátságosabban fogadott, és öt perc múlva biztosított róla hogy megkapom a vízumot fél évre. Még azt is a lelkemre kötötte, hogy menjek el az elmaradott vidékekre, nézzem meg mit lehet tenni, és írjak könyvet az élményeimről. Próbáltam vele ellenkezni, hogy fogok írni blogot, de ő ragaszkodott a papír alapú hagyományos könyvhöz. Megígértem.

Egy hét múlva leadtam a vízumigénylésemet, és vártam. Néhány nap múlva azzal a hírrel hívtak a nagykövetségről, hogy valami gond van a leadott vízumkérelmemmel. A visszafele szóló repülőjegy kicsúszik a fél éves tartózkodási határidőből. Már-már azt hittem a szőkenő mivoltom űzött tréfát velem, de kiderült, hogy egészen érthetetlen módon az indiai vízum érvényességének első napja az a nap, amikor leadom a vízumkérelmet. Vagyis a nagykövetség területére csak érvényes vízummal léphetek. Így érthető, hogy két héttel a tervezett hazautazásom előtt lejárt volna a vízumom.

Két megoldás volt: vagy módosítom a repülőjegyemet egy korábbi időpontra, vagy bemegyek a nagykövetségre, és fizetek a hosszabb vízumért. Természetesen ez utóbbit választottam.

Mielőtt kifizettem a tízezer forintot, a fiatalember biztosított róla, hogy emlékszik rám a Pakisztáni nagykövetségi fogadásról. Hát, én nem...

Leültem és vártam.

Két hét volt az indulásig, és még mindig nem tudtam mennyi időre mehetek Indiába. Az már biztosnak tűnt, hogy mehetek...Talán...

Visszahívott az ablakhoz az ügyintéző, hogy véglegesítse a helyzetet, miszerint a tízezer forintért ő ad nekem plusz három hónapnyi tartózkodási időt, és akkor összesen kilenc hónapot tartózkodhatok az országban ha akarok. De hazajöhetek korábban is.

Ekkor vérszemet kaptam.

– Kaphatok hat hónapot pluszban?

– Igen.

Hogy mi?? Ennyi volt a féléves kint tartózkodásomat egyévesre hosszabbítani???

Igen, ennyi.

Nagyon nehéz volt az elmémet, a családomat és a barátaimat átállítani arra, hogy fél év helyett egy évre megyek Indiába.

Jóval később jöttem rá, hogy miért volt az Indiai nagykövet olyan érthetetlenül barátságos a beszélgetésen. Hajirával nézegettük a fogadáson készült képeket, és láttam egy felvételt, ahol a Pakisztáni és az Indiai nagykövet elmélyülten beszélgetnek egymással. Van egy sejtésem hogy miről folyt a társalgás...

Igen, megdolgoztam az adu ászért. Az egész Challenge program ezt a célt szolgálta – többek között.

Pakisztán

2014-ben nem kapkodtam el a vízumigénylést, indulás előtt két héttel adtam le, nem tudva, hogy vajon megkapom-e vagy sem. Egy cikkben olvastam, hogy mindenhova megkapta a vízumot az illető, csak Pakisztánba nem.

A családom sem támogatott maradéktalanul. Mondhatni rettegtek, bár az őrjöngés időszakán már túl voltunk.

Miért pont Pakisztán???

Ehhez még jobban vissza kell menni időben. 2012 karácsony előestéjén egy Skype beszélgetésen vettem részt, amit egy amerikai ráérős angol tanár szervezett olyanoknak, akik gyakorolni szeretnék a nyelvet. Mint online bizniszben érdekelt angol tanár kíváncsi voltam mit tud egy amerikai amit én nem, és fél órára bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Csupa muszlim, hindu meg ortodox vett részt a beszélgetésben, akiknek az advent semmit nem jelentett. Röviden bemutatkoztam a résztvevőknek, és hamarosan ki is szálltam folytatni a sütést-főzést.

A beszélgetés után az egyik résztvevő szóba elegyedett velem, és villám gyorsan rendkívül élénk baráti, egyfajta anya-fiú kapcsolat alakult ki köztünk. Ő volt az első muszlim akivel beszéltem életemben. Ő volt a folyamat elindítója, Hameed Ushmani, Dubaiban dolgozó fiatalember, egy a többszázezer ott dolgozó pakisztáni közül.

Heteken belül a LinkedIn-en is beindultak a pakisztáni kapcsolataim, holott ez a fiatalember nem is volt fent a LinkedInen, csak Facebookon.

Néhány héten belül még három pakisztáni férfival kerültem szoros online kapcsolatba, és mindegyik meleg szeretettel hívott az otthonába, a családjukhoz. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy ez a négy férfi egymástól teljesen függetlenül talált meg, és bár Pakisztán nem túl kis ország, mégis egy háromszáz kilométeres körzetben laktak az ország északi részén. Mindeközben mintha a világ többi része aludt volna. Minden erő Pakisztán irányába vonzott.

Nyár derekán jelentettem be, hogy menni akarok Pakisztánba. Ezt akartam kapni az 50. szülinapomra áprilisban. A reakció egyszerűen “fergeteges” volt: örjöngés, üvöltés, csapkodás, “Hallani nem akarom többet ezt a szót!”...

Fél évig dolgoztam azon, hogy lehetővé váljon az álmom.

Egy borongós januári délutánra végre összeállt az összes papír ami a vízumkérelemhez kellett. Úgy éreztem, mintha egy nagyon fontos határt lépnék át, amikor megérkeztem a Nagykövetségre. A fiatal ügyintéző lány elvette a papírjaimat, és hellyel kínált. Rövidesen megjelent egy nyilvánvalóan pakisztáni férfi, akiről halkan megjegyezte a titkárnő, hogy ő a nagykövet.

Hú!

Felálltam, és próbáltam egyenesen, nyíltan nézni a szemébe. Pedig egyáltalán nem voltam magabiztos. Nagyon nem!... Fogalmam sem volt, hogy megkapom-e a vízumot. Elmondhatatlan volt a megkönnyebbülésem, mikor pár perc múlva, miután átfutotta a szemével a dokumentumokat, biztosított róla, hogy egy hét múlva jöhetek a kész vízumért.

Ezután három nappal – minden ok nélkül – úgy döntöttem, mégsem utazom el Pakisztánba.

Még mielőtt elkészült volna a vízumom, telefonhívást kaptam a nagykövetségről. A nagykövet hívatott beszélgetésre.

– De én nem utazom!

– A meghívás ettől függetlenül érvényes.

“Oké... Judit, nyugi! Döntöttél, most próbálj meg nyugodt lenni!”

Egy óra hosszat beszélgettünk. A nagykövet egy óriási íróasztal mögött ült a főnöki fotelben, én vele szemben egy széken feszengtem. Még soha nem beszélgettem nagykövettel. És a pakisztáni angollal is voltak gondjaim.

Egy óra múlva mégis egy új barátsággal gyarapodva jöttem el a nagykövetségről. Beszélgettünk vallásról, kulturáról, történelemről, családról, szeretetről, Istenről. Búcsúzáskor egy Pakisztán templomairól szóló hatalmas képes könyvet dedikált nekem, és átadta a névjegykártyáját, amire kézzel ráírta a magán mobil számát.

Amikor négy hét múlva édesapám meghalt, fontos volt, hogy ő legyen az egyik első, aki megtudja a hírt.

Édesapám halála után néhány nappal csörgött a telefonom. Egy női hang mutatkozott be mint a pakisztáni nagykövet lánya.

Hogy mi?? Ki???

Azt kérte tőlem, hogy segítsek neki valami értelmes munkát találni, mert nincs mit csinálnia, unatkozik, és mivel nem tud magyarul, nem alkalmazzák őt sehol.

A nagykövetségi rezidencián, az otthonukban találkoztunk, ahol megszületett egy grandiózus terv, amit Challenge programnak neveztünk el, és a következő évben rengeteg élménnyel gazdagított bennünket. Heti vendéggé váltam a rezidencián, és Hajira, aki a lányom lehetne, az egyik legjobb barátnőmmé vált.

Szóval az adu ász a kezemben volt, csak ki kellett játszanom.

India

Sose szerettem utazni. Pedig gyerekkoromban többször voltunk családostul Angliában, Németországban, a Balatonon, Mátraházán és még ki tudja hány helyen nyaralni. Édesapám kihasználta rendesen a vasúti kedvezményt! De számomra az utazás stresszes! Mindig van valami váratlan, valami olyan ami nem fordulna elő, ha otthon lennénk. Utálom a stresszt. Ja, és utazni drága is!

Amikor valaki firtatta miért megyek Indiába és én nem tudtam a választ, kijelentette, ilyet csak két okból tesz az ember: vagy pasiért (szerelemért), vagy pénzért.

Nos, engem egyik sem motivált.

Igen, volt egy férfi a dologban, de messze nem szerelem, még csak barátságnak sem mondanám. Egy századlagos online, munkatársi kapcsolat. Íme a történet:

2014 április 29-én az ötvenedik születésnapomon kaptam egy üzenetet egy HB Patel nevű férfitől Indiából, aki megköszönte, hogy visszaigazoltam a kapcsolat kérelmét a LinkedInen. Elég gyakran kaptam akkoriban ilyen üzeneteket, fel sem tűnt egyáltalán. Az meg főleg nem, hogy pont a félszázadik születésnapomon kaptam.

Nagyon ritkán cseteltünk, egyszer Skype-on is beszéltünk, de nem tartottam figyelemre méltónak a kapcsolatot.

Amikor bejelentette hogy jön Európába, csak mosolyogtam magamban. “Mondani sokmindent lehet. India nagyon messze van.”

Aztán mégis jött. November elején, 2014-ben. Két napra. Tanárképző intézményeket akart látogatni. Amit tudtam megtettem, bár akkor még egyáltalán nem volt kapcsolatom a tanárképzéssel.

A hazautazása előestéjén egy pizzériában ültünk, amikor kicsúszott a számon: “Mi lenne, ha elmennék Indiába, az általa vezetett intézménybe?”

Nem fogadta kitörő lelkesedés a kezdeményezésemet, de megígérte, hogy megkérdezi otthon a tulajdonostársaitól, a mangementtől.

Én viszont nagyon komolyan gondoltam. Valami ős bizalom volt bennem, és egy megmagyarázhatatlan vonzás.

Néhány hét múlva érkezett a pozitív válasz. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy pozitív lesz, hiszen alig ismertük egymást, és semmiféle vonzalom nem volt köztünk emberileg.

Borzasztó részletesen megírta HB hogy május elsején legyek Indiában mert június elején kezdődik a tanítás, és be kell illeszkednem. Még annyit jelzett, hogy ebben az időszakban van Gujaratban a legmelegebb, 48-50 fok körüli hőmérsékletre számítsak, télen viszont nem megy a hőmérséklet 18 fok alá.

Ennyi volt a felkészítésem. Próbáltam Facebookon felvenni a kapcsolatot néhány helybelivel, de sehogy nem sikerült megtalálnom azokat az embereket, akik feltehetően a köreibe tartoznak, számítanak és számíthatok rájuk. Végül úgy érkeztem Indiába, hogy egyetlen emberrel, HB Patellal volt viszonylag élő kapcsolatom. Senki mást nem ismertem rajta kívül szerte Indiában.

De vele sem tudtam rendszeresen beszélgetni. Volt olyan, hogy egy egész hónapig nem válaszolt egyetlen üzenetemre sem. Ez volt az a hónap, amikor elengedtem az egész utat. Hiszen munkavállalói vízummal akartam jönni egy évre, és ezt a vízumot nem adják meg három nap alatt. Rengeteg papír kell hozzá a fogadó intézettől. Február végén már láttam, hogy ebből nem lesz semmi.

Március elején azonban történt valami, ami miatt úgy döntöttem, el kell mennem Indiába. Ha csak rövid időre is, ha csak turista vízummal is, de el kell mennem. Neha kellenek ilyen lökések...

A turista vízumhoz nem kell semmi a fogadó részéről. De egy évre nem adnak turista vízumot. Fél év a maximum időtartam. Ráadásul ha már lúd, legyen kövér alapon úgy döntöttem, most már nem hagyom ki Pakisztánt. Annál is inkább, mert Gujarat állam határos Pakisztánnal.

Bementem az indiai nagykövetségre, és megkérdeztem, mi kell ahhoz, hogy átmehessek Pakisztánba míg Indiában vagyok. “Hát, az nem egyszerű... Jobb ha nem próbálkozik...”

Tudni kell, hogy az hetven éves szétválás kevés volt ahhoz, hogy békességben legyen egymással a két nép. Ma is mindennaposak a határ incidensek, és itt Indiában nem kifejezetten szeretik a muszlimokat. Pakisztánt még kevésbé.

Ekkor úgy döntöttem, kijátszom az adu ászt.

De az adu ászt az életben nem úgy osztják mint a kártyapartin. Azért rendesen meg kell dolgozni.

Egyedül

Négygyerekes anya voltam, amikor 1997-ben először léptem át egyedül az országhatárt.

Legközelebb 2012 novemberében Angliának vágtam neki, majd a következő évben, 2013-ban Portugáliába utaztam egyedül. 2014 januárjában Törökországban voltam egy hétig, ahonnan rögtön Pakisztánba repültem volna, de az utat utolsó pillanatban lemondtam. Semmi okom nem volt rá. A vízum az útlevelemben volt, a repülőjegyek a zsebemben, minden előkészítve. Csak egy megmagyarázhatatlan belső érzésem volt, de az túl erős ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam.

...

2014 február 20-án, amikor Pakisztánban kellett volna lennem, ott ültem édesapám ágya mellett amikor örökre elment.

...

Egy év múlva, 2015 április 30-án útra keltem Indiába – egyedül.

...

Amikor a gépem leszállt Mombaiban, az útitársam megkérdezte, miért jöttem Indiába. Számtalanszor megkérdezték már. Mindig mindenkinek ugyanazt a választ adtam:

“Nem tudom.”

Csukás Istvánnak van egy csodálatos mesedrámája, az Ágacska. Volt idő, amikor a könnyeim folytak az előadás alatt, mert megértettem, hogy letört Ágacska vagyok, aki keresi a helyét a világban.

Utam során eljutottam Indiába, és sokmindenre megkaptam a választ.

Igen, tanár vagyok. Pedagógusnak születtem.

De nem csak tanár, író is.

Nem csak író, előadó is. Meg mentor és kapcsolatterapeuta, életterepeuta és még sokminden más, mire India tanított meg.

Visszatekintve már tudom, hogy egy soha ki nem mondott vágyam, álmom is teljesült Indiában. Hogy is mondjam?... Át akartam evezni vagy vitorlázni az Atlanti óceánt. Mint Fa Nándi, vagy Rakonczai Gábor, Szabó Norbi meg Kovács Levi, vagy Alain Bombard az Önkéntes hajótörött, vagy a Kon Tiki tutajosai. Beteljesült az álmom. Megcsináltam! Nekivágtam és végigcsináltam.